16 évesen 8 hónap alatt elvesztettem mindent ami addig fontos  volt nekem: a nagymamámat, az anyut és az aput is. Ott maradtam mint a kisujjam. Megismertem az első férjemet - s ma már tudom, hogy csak kapaszkodás volt, s nem igazi szerelem - két hónap után hozzámentem.
Április 3-án volt az apám temetése, s május 31-én az esküvőm. Jó mi?

S onnantól számít a "kálváriám". Azóta csak küzdök az élettel, s már vagy kétszer-háromszor ő győzött, majdnem kitütött k.o-val. De felálltam és itt vagyok!!

Ebből a házasságból két gyermekem született, Zsuzsa és Feri. Mindkettő nagyon jó gyerek.

De a kálváriám nem ért véget. Zsuzsi fejlődési rendellenességgel született 8 hónapra,1 kg 95 dekával. 9 hónapig volt kórházba, kétszer műtötték ez idő alatt, s kérdéses volt, hogy lesz-e tovább.

De erős kislány, s átvészelte. Azután jött az Öcsi (Feri), s mostmár két gyermekes anya voltam 22 évesen. Férjem és én közöttem megromlott a kapcsolat, s a vége az lett, hogy elváltunk 1987-ben. Ő ment jobbra, én balra. Természetesen a gyerekek velem jöttek. Közben az első k.o. elért, 30 évesen kaptam egy infarktust. Szerencsére túéltem. A kórházba a kardiológus azt mondta, hogy egy embert nem ér el csak egy komoly betegség az életben, - legalább is ez a gyakorlat - a szívbtegek nem lesznek  más komoly betegségben szenvedő emberek.

De én erre is rácáfoltam.

Most már csak hárman küzködtünk az élettel! Én és a két gyerek. Hányatott sors várt rájuk, mert egy keresetől nem tudtam azt biztositani nekik, amit szerettem volna. Felelősségteljes, komoly gondolkodású gyerekek révén, ahogy tudtak segítettek nekem. Átveszeltük ezt az időszakot is.

A mostani férjem is ennek az időszaknak  köszönhető. Vele kárpótolt az élet mindenért! Mellém állt, és egyre jobban éreztem, hogy vége a rossznak! Mikor már úgy éreztem, hogy minden nagyon szép és jó, hogy az élet csodás - beütött a villám.

Ismét komoly beteg lettem, kórházba kerültem, s azt hittem néhány hét s újra a családom körében lehetek, de az élet mást tartogatott számomra. Hat hónap kórház után a férjem hazahozott - lefogyva 50 kilóra,  letörve, de nem megtörve - s kezdődött a küzdelem ujra. Küzdeni azért, hogy ujra a régi legyek részben, s visszaadjak a férjemnek abból a sok jóból, amit tőle  kaptam. Azóta is mellettem áll, óv, vigyáz rám, s megint úgy érzem, hogy az élet gyönyörű! De bennem van a félsz is, hogy mi jön még.

Hát eljött amitől féltem, nem kellek a férjemnek, már nem szeret. Mi lesz velem a szeretete nélkül? A gyerekek immár saját családjukban élik az életüket, én rám már nincs szükség. Véget kell vetni ennek az egésznek. Szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni, ha valakit megbántottam.

Azonban most úgy látom, hogy az élet ha az egyik kaput becsukja kinyit egy másikat.

Van valaki aki - bár még személyesen nem találkoztunk, csak a gépen- sokat jelent számomra, nagyon sokat segitett, hogy elviseljem az utolsó két hónapot. Az ő segitsége nélkül ma ezt a kis irást nem frissithettem volna. Köszönet neki érte.

Visszaadott nagyon sokat a megtépázott önbizalmamból, felébresztette bennem a nőt. Most már tudom, hogy ha a férjemnek nem kellek, van akinek igen. S ez oly jó érzés. Azt hittem már ez kimarad az életemből.

Ma már a férjem nem tud nekem fájdalmat okozni, mert a szeretetem utolsó szikréját is kiölte belőlem. Ma már csak úgy gondolok rá mint egy barátra!

A nyáron ezt nem hittem volna. De az élet szép!